Cikkek

Sikertörténetek sorozat I. rész – Algács Dániel

Nem tudod, hogy pontosan miben segít a Vitakid, kérdésed van? Akkor mindenképp olvasd el Vitakidjeink saját beszámolóját! Új sorozatunkban bepillantást nyerhetsz egy-egy sikertörténetbe, így első kézből kaphatsz válaszokat. Elsőként ismerd meg Algács Dániel történetét, saját tollából!

Nevem Algács Dániel, 1998. December 16.-án születtem.

Attilával először, ha jól emlékszem 2010-2011 környékén találkoztam, édesanyám személyi edzőjeként és gyerekkori barátjaként.

A Lehel tértől kb. 5 perc sétára, a Bázis nevű kis teremben edzettünk, már az első találkozásnál is. Előtte nem igazán, maximum gyerekként sportoltam, karatéztam pár évet. Nem igazán tetszett, de látva anya változásait és a noszogatásnak eleget téve én is elkezdtem néha-néha járni néha bootcampre és sűrűbben VitaKides foglalkozásokra, amik a Bázisban kaptak helyszínt. A foglalkozások tetszettek, főleg a küzdősport része (mert régebben is szerettem és nem önszántamból hagytam abba) illetve a beszélgetések, a dietetika, önismereti órák (így utólag belegondolva azért is tetszettek ezek a beszélgetések, mert nem kellett mozogni (de tényleg) és egy kicsit ki tudtam nyílni, elmondani az érzelmeimet amiket állandóan magamban tartottam), ezek sok minden apró, fontos dologra felnyitották a szememet, amiket a mai napig is hasznosítok. A létszám ekkor még kicsi volt, a legtöbb foglalkozáson ketten max hárman voltunk.

A sikereket kudarc követte, majd a kudarcokat apróbb sikerek és így folyt ez hosszú ideig. Az életem akkor egy hullámvölgy volt, amit nem igazán értett meg senki, de ha noszogattak akkor néha-néha elmentem edzeni, viszont csak ritkán. Később a Bázis után a Gym Cityben illetve egy belvárosi kis TRX/Crossfit teremben voltak a foglalkozások. Messze laktunk ekkor így nem mindig (na jó soha) nem volt kedvem átutazni a város másik felébe egy óra ugrálásért, majd hazaérni este 7-8 óra fele. Ekkor mentem szakközépiskolába, ingergazdag környezet, barátok, számítógép, az edzést hanyagoltam, néha feladtam, nem jártam hetekig, aztán megint elmentem heti kétszer majd megint semmi. Hétvégeken szinte sosem mentem, úgy voltam vele, hogy a hétvége a pihenésre van és akkor nem lehet csinálni semmit, az összes hétvégemen csak ettem és gépeztem. Később egy egészségprogramba kerültem két másik hasonló cipőben járó, velem kb. egykorú fiatal gyerekkel. A program fél évig tartott. Kiderült, hogy inzulinrezisztenciám van, de még időben vissza lehet fordítani, ha betartom amiket kell és sikerül a program.

Az első 2-3 hónap szinte zökkenőmentesen, probléma nélkül, sikerekkel ért véget. Az eredményeim javultak, kilókban kb. 8-10 ment le. A program másik felében hullámvölgyek voltak. Ki akartam szállni, visszahíztam 3 kilót. A program végi eredményeim viszont, ha kilókban nem is, de a testemben remekül megmutatkoztak, így én ezt az egészet ha nem is teljes sikernek, de egy 80%-os sikernek elkönyveltem. Ezután maximum 2 hónapig ha fenntudtam tartani azt amit elértem, utána nem jártam edzeni. Az évek alatt meghíztam, 2016. Április végére elértem a 140 kilót. Április 7.-én elköltöztünk, majd mikor sétálgattam megláttam egy konditermet ami emlékeztetett arra, hogy valamit kéne kezdenem magammal, mert ez így nem lesz jó. Május elején lementem edzeni és azóta is járok. Az elmúlt 1 év alatt 1 hét volt amikor nem mentem le egyszer sem edzeni, az is betegség és nem lustaság miatt. Közel 50 kilót adtam le azóta, jelenleg a mérleg 90-92 kilót mutat aminek nagyon örülök. Visszagondolva nagyon, nagyon örülök a rengeteg noszogatásnak amikkel egy kis mozgásra sarkalltak, mert ha nem teszik meg értem akkor valószínűleg a mérleg most közel 150 kilót mutatna alattam. Nagyon hálás vagyok mindenkinek akik még akkor is segítettek nekem, ha az edzést akkor mondtam le amikor az már 15 perce elkezdődött és azoknak akik még akkor is foglalkoztak velem ha szabadidejük volt és egyedül voltam csak. A VitaKid nélkül a mostani átalakulásom szerintem nem igazán ment volna.



 


Szólj hozzá